Ezen a reggelen, szokás szerint, ébresztő nélkül ébredtem. Unalmas szerda reggel... Pontosan ugyan olyan mint az összes többi. Szürke, esős hajnal. Talán aznap fel sem kelt a Nap. 

 Kikászálódtam Zita mellől az ágyból és elkezdtem készülődni. Egy tökéletesre vasalt világosbarna nyakkendőt választottam, mint mindig amikor az irodába indulok. Bal kézre karóra, jobb kézben aktatáska. 

 A feleségem még mindig aludt mikor én már a kávémat is megittam, így hagytam neki egy rövid üzenetet. Semmi különös, csak annyi: Ma sem tudok hazajönni ebédre! 

 A metró a mai napon is tele volt furcsábbnál furcsább figurákkal. Szerencsére sosem kell két megállónál többet utaznom metróval.

 Beértem a munkahelyemre, köszöntem a portásnak és már szálltam is a liftbe, ahol nem voltam egyedül. Péter (humoros,közvetlen, vidám pali, és nagy nőcsábász) megpróbált beszélgetést kezdeményezni.

-Jó reggelt! Hogy vagyunk ma?
-Mint minden reggel.
-Antal, annyira unalmas vagy, frissíteni kéne a nyakkendőidet is.— taperolni kezdte az előbb említett darabot.
- Meglehet. 
-Baromira unom a fancsali képed, ezen változtatni kell, szóval meghívlak téged és Zitát ma este vacsorára. — nyílt a lift
-Öhmm...
-Megsértesz ha nem fogadod el, este nyolckor nálam! — és kilépett a felvonóból. 

Tehát nem mondhatok nemet a főnökömnek... Remek.

Az irodámba lépve fogadott a következő csapás, Misi, a gyakornokom. 

-Jó reggelt! Kávét? — köszönt mosolyogva.
-Viszont! Köszönöm! Készítsd elő a szerződéseket!
-Azonnal.— és elrohant, szó szerint, csak az előre elkészített kávét hagyva itt nekem. Micsoda mitugrász!

Hazatelefonáltam a vacsorameghívás miatt, de Zita nem vette fel, így kénytelen voltam hangüzenetet hagyni. 

 ®