Összeszedtem a ruháim és hazaindultam, hogy onnan is összepakoljak. Sajnos otthon utolért Antal. 

-Zita, megállnál egy pillanatra?! Kérlek! Beszéljük meg!
-Nincs mit megbeszélnünk! 
-Aludj rá egyet! Ne dönts így! Túl elhamarkodott! 
-Nem, nem az! Már nem érzem biztonságban magam melletted. Elakarok válni és el is fogok! 
-Zita! - szólt utánam de mást már nem mondott. 

Gyorsan összekaptam a dolgaim és elindultam kifelé, amikor Antal megint bepróbálkozott. 

-Mégis, hova akarsz menni? 
-Haza.
-De hát neked ez az otthonod!
-Már csak volt. 
-Zita, aludj itthon, csak még ma, aztán ha holnap menni akarsz akkor elengedlek.
-Ezzel csak az a probléma, hogy én most akarok menni!
-Kérlek! - ezzel a lendülettel megölelt. Nem löktem el. Olyan érzés volt mint a kapcsolatunk legelején. Kiengedett az öleléséből és láttam rajta az, hogy mennyire csalódott.
-Antal, nem merek maradni, és attól is félek, hogy ha maradok, akkor megint visszatérünk az unalmas életünkhöz, amit nem akarok. 
-Zita én szeretlek! Bármit megteszek érted!- Ahogy ezt kimondta egy óriási lövés hallatszott és Antal előttem esett össze. Sikítottam de akkor már mindegy volt. Misi tört be a lakásba, fegyverrel a kezében. 

-Ezt miért tetted? - sírva fakadtam és Antal mellé térdeltem. Vérzett. 
-Te ezt nem érted! Meg kell tennem! - zokogott  és rám szegezte a fegyvert. 
-Tedd le a fegyvert! Neked segítség kell! Meg akarsz ölni még egy embert? Akkor hajrá! Próbáld meg! Akkor is lecsuknak! 
-Ne szólj hozzám!- üvöltött. Remegett a keze és meghúzta a ravaszt. 

Nem talált el semmi. Kifogyott a tár. Ezen felbátorodva felkeltem és elindultam felé, ő pedig nem mozdult, láthatóan teljesen le volt sokkolva. Kivettem a kezéből a pisztolyt. Nem ellenkezett, ez talán jobban megijesztett mintha megütött volna. Nem fordítottam neki hátat, de gyorsan tárcsáztam a mentőket és szóltam, hogy hívják a rendőrséget. 

 Mikor kiértek, a mentők elvitték Antalt, a rendőrök pedig Mihályt. Nem értették, hogyan került ide, amikor az előbb tették rács mögé. És ezzel én sem voltam másképp. 
Elmeséltem nekik mindent. Pontról pontra. 

Az egyik rendőrt felhívták és közölték vele, hogy Misinek volt egy ikertestvére és mindketten pszichiátriai kezeltek csak a zárt osztályról is megszöktek. 

Én is elég sokkos állapotba kerültem és nem is voltam túl jól. Az egyik fickó felajánlotta, hogy elvisz Antal után és beleegyeztem. A kórházba vezető úton végiggondoltam  az egészet. Adok Antalnak egy második esélyt. 

A kórházban ellátták Antalt és már ébren volt. Nem sokat beszélhettem vele, de biztosítottam arról, hogy vele szeretnék maradni. Örült neki. De hazaküldött pihenni. 
Azt hiszem nem írok több naplót. Ezzel az elég morbid mondattal zárom ezt a mozgalmas hetet: Abba a hotelszobába azóta is visszamennék! (Jól van na, baromi szép volt) 
®