-Misi, kérlek ezeket küldd el az igazgatónak!- mutattam az asztalomon lévő papírkupacra. 
-Már megy is?
-Igen, a feleségem vár. Ha ezt elintézted te is mehetsz. Ja, és zárd majd be az irodát mielőtt mész. Jó éjt! 

 A liftben senki sem volt (nem csodálom) és már a portás is pakolászott. Kint sötét és hideg volt. A szél is fújt, és akkor sem könnyebbültem meg amikor már a metrón voltam. Valahogy olyan fura előérzetem volt és ehhez a "vacsorához" sem volt túl sok kedvem. Reméltem Zita már elkészült, végül is volt rá elég ideje, vagy nem? Ezen elfilozofálgattam egészen addig amíg le nem szálltam a metróról. 

 Az utcánkba érve meglepődve tapasztaltam, hogy egy utcalámpa sem működik és a kirakatok sem világítanak. Mondanom sem kell mennyire szokatlan ez egy nagyvárosban. Előkotortam a mobilom, hátha használhatom fényforrásnak, de valamilyen úton-módon lemerült. Nem volt más választásom, a sötétben kellett hazamennem. 

 Már a lakóház előtt hallottam a gondnok szitkozódását. Gondoltam valamelyik lakó miatt ideges, mint mindig. Kinyitottam a kaput és abban a pillanatban hallottam a gondnok kiáltását, majd nyugodtan távolodó léptek hangját. Berontottam az ajtón, itt világos volt, az első dolog ami túl feltűnő volt ahhoz hogy ne vegyem észre az a vértócsa a padlón, és a gondnok, akié a vér. Másodperc töredéke alatt térdeltem le mellé és raktam kezem a torkára amin óriási vágás éktelenkedett. Már hallottam az embereket akik a kiáltásra siettek ki lakásukból. Próbáltam elállítani a vérzést de reménytelen volt. Utolsó pillanataiban rám nézett és láttam, hogy próbál mondani valamit, amit nem tudtam leolvasni a szájáról. Meghalt. Ekkor néztem fel és láttam az emberek botránkozó tekintetét, és Zitát, ahogyan épp a földre rogy. Oda akartam menni de az emberek közrefogtak és kérdezgetni kezdtek. Számukra ez az egész helyzet félreérthető volt, olyannyira, hogy engem kezdtek el gyanúsítgatni. 

-Maguk komolyan azt hiszik, hogy én tettem? Nem ismernek még eléggé? Évek óta itt élek, nem volt konfliktusom egyikükkel sem! Hívják a rendőröket, és ha engem nem engednek oda, akkor valaki vigye fel a feleségemet mert rosszul van!- teljesen kikeltem magamból, kiabáltam.
Szerencsére egy kedves család gyorsan kapcsolt és ketten felemelték Zitát, hogy felvigyék, a többiek pedig a pártomat fogták és lassacskán az összes szomszéd észhez tért. 

 A rendőrök 10 perc alatt ideértek. Elkezdték a helyszínelést és az emberek kikérdezését, akik készségesen elmondtak mindent. Sorra kerültem én is, elmondtam mit hallottam, elmondtam, hogy sötét volt és mikor beléptem a helységbe akkor kapcsolódott csak fel a lámpa, elmondtam hogy nem én voltam és segíteni akartam. Utólag még hozzátettem, hogy a feleségem elájult a vért látva és, hogy ha nem akarnak azonnal őrizetbe venni akkor felmennék hozzá (és engedélyt kértem megmosakodni). A parancsnok mintát vetetett a kezemről, lefényképezett és elkérte a névjegykártyám, majd elengedett. Kicsit túl gyorsan is, de nem ellenkeztem. Mindennél jobban akartam látni Zitát. 

®